-6 nap

2004.május 30.-6

Először álltunk a kapuban indulásra készen a csodára várva,ami aztán el is jött. Családunk bölcskorú nőtagja azóta is többször felteszi a kérdést: "mennyi vezekelni valótok van nektek,hogy olyan messzire el kell mennetek?" Miért is? Ez a kérdés bennünk is rendre fel-felötlik. Mi az ami odavitt, mi az ami visszahúz?? A spártai zarándokszállások koedukált mosdói? a hajnali ébredések? a reggeli hidegvízben mosakodás?a sötétben hálózsák gyömöszölések? az éhesen sajgó lábbal indulások? a pislákoló lámpafény melegsége a korán nyitó kocsmák ablakában?  nagy csésze forró cafe conleche chroissonnal? a jóleső melegség a gyomrod táján? társad felszabadult mosolya? a helyiek hangos oláh köszönése?   az úton lévő társak őszinte érdeklődése hogyléted felől? a tikkadt vándort befogadó -véletlenül nyitva lévő -félhomályos templomok  felüdítő hűvössége? Az érzés, hogy most helyben vagyok. Nincs időprés. Nincs feladattorlódás. Nem hajszol határidő. Nincsenek teljesíthetetlen elvárások. Nincsenek neheztelések, elhallgatások, félre nézések, lelkiismeret furdalások. Nem kell tökéletességre törekedni.
Úgy van jól ahogy van. Helyben vagyok. Megélem a pillanatot.

(Oldani vágyom és oldódni vágyom.

Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.

Nemzeni vágyon és megfoganni vágyom.

Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.

Mind táncoljatok!

Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.

Lámpád vagyok, ha látsz engem.

Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.

Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.)

/Egy apokrif János evangéliumából Weöres Sándor fordításában)

2006.-ban barátainkkal az aragoni úton